Néhány éve házasodtam be férjem igen gazdag családjába. Hónapokig élveztem a pénzt: alapvetően szegény famíliából származtam, nem tudtam milyen az, amikor mérték nélkül lehet költeni. Annyi ruhát és kiegészítőt vettem egy hónap alatt, amennyit korábban két vagy három évente. Kicsit el is szállt velem a ló.
Azon a ponton, amikor már nem fért be több ruha a gardróbomba és swarovski gyűrű az ékszeres fiókomba, egy pillanatra megálljt parancsoltam magamnak, leültem a ruhakupac közepére és sírva fakadtam. Úgy éreztem, egy szörnyeteggé váltam, hogy nem jóra használom a pénzt. Eszembe jutott, mennyire lenéztem az újgazdag osztálytársaimat kamasz koromban, és rájöttem, hogy amikor tükörbe nézek, fölsejlenek mögöttem azok az elkényeztetett lányok.
Úgy éreztem, sürgősen változtatnom kell. Összeszedtem a holmik egy részét egy zsákba, természetesen szelektáltam őket előtte: volt, amiből kettőt vettem, volt, amit föl sem vettem egyszer sem – nem is értettem, hogyan szerezhettem ennyi dolgot feleslegesen.
Kitaláltam, hogy létrehozok egy civil szervezetet, és jótékonysági célokra használom fel a sok cókmókot. Azt gondoltam, ez egy jó ötlet lehet, és kompenzálhatom lelkiismeretem számára azt a sok tékozlást, amit elkövettem. A szervezet irányítására felkértem magam mellé egy a szakmában dolgozó nőt is, akivel nagyon szépen tudtunk kommunikálni. A férjem támogatta az ötletet, és látszódott rajta, hogy melengeti a keblét azt látni, hogy visszatért a régi Kinga. A kedves Kinga. A segítőkész nő, akibe beleszeretett.
A legszebb swarovski fülbevaló is a zsákba került. Úgy döntöttem, ha már lúd, legyen kövér, én tényleg minden luxust ezeknek az embereknek akarok adni, ezeknek a szegény embereknek, mindenképpen ki akartam hozni magamból a jóságom maximumát: a kedvenc ékszerem olyannak akartam adni, aki igazán megérdemli. Meg akartam ismerni az embereket, akiknek segíteni készültünk.
Építtettem egy kisebb szállót is, olyan szakácsokat rendeltem, akik tényleg jó ételt tudnak majd ezeknek a rászorulóknak segíteni, és külön hangsúlyt fektettem arra, hogy árva gyerekeknek is legyen hely. Játszószobát, színésztermet, mozi termet is terveztem az épületbe.
A swarovski fülbevalót végül egy kislánynak ajándékoztam. Olyan szeme volt, mint a tenger feneke: kavargó sötétkék. Az anyukáját nem ismerte, az apukája súlyos beteg volt. Vele lakott, neki vitt ételt főleg haza, viszont zavarta, hogy nem tudja meghálálni a segítségünket, ezért segédkezett a takarításban. Minden reggel, iskola előtt, hajnali négy körül jött, és pakolt, rendezgette a termeket, söprögetett. Érződött rajta a hála, ráadásul teljesen le voltam nyűgözve attól, hogy egy kamasz gyerek ennyire elkötelezett és ennyire szolgálatkész. Annyira megszerettem, mintha hozzám tartozna, hiszen hónapok óta minden reggel együtt készítettük elő a szervezet épületét. Sok ruhát kapott tőlem. Sok kedvességet, ajándékot. Viszont amikor megmutattam neki az ékszeres dobozt, amiben a swarovski fülbevaló volt, úgy rezzent össze, mintha félne tőle.
Könnyek gyűltek a szemébe. Elmagyarázta, hogy azért hatódott meg ennyire, mert az egyetlen dolog, ami az anyukájából maradt neki, egy swarovski ékszer volt. Egy fényes, csillogó-villogó nyaklánc. Azt mondta, a fülbevaló éppen passzol ehhez a csecsebecséhez. A tenyerébe tettem, vigye haza, biztos voltam benne, hogy most ő is úgy érzi, valami igazán értékeset kapott.
A kedvenc fülbevalóm neki sokkal többet jelentett, mint nekem valaha. Tetszett, mert szép volt, gyönyörűen fénylett, tündökölt még a sápadt, sárgás lámpafényben is.
Másnap reggel a swarovski fülbevalóban jött dolgozni. Annyira megejtő volt ez a látvány, hogy a tőlem kapott ékszerben látom, hogy ennyire elegáns kinézetet kölcsönöz neki ez a kis darab, hogy valójában tud ilyen finom külsejű, csinos angolkisasszony is lenni – örökbe akartam fogadni azonnal.
Azt hiszem, az ilyen pillanatokért éri meg. Azt hiszem, ezért tényleg megérte.