A civil egyesületek általában nem véletlenül jönnek létre, általában van valamilyen határozott céljuk. Ez legtöbbször valamilyen segítő szándék, netán polgári érdekérvényesítés, esetleg mindkettő. Amelyikben én vagyok, az hajléktalanokat segít, amennyire csak erejéből telik. Takarókat, ételt osztunk, segítünk szállást és munkát találni azoknak, akik hajlandóak talpra állni. Persze néha akadályokba ütközünk, hiszen a mostani törvények embertelenek, minden joguktól és méltóságuktól megfosztják az utcára kerülő embertársainkat. Sőt, olyan is előfordul, hogy egyik-másik otthontalan agresszíven viselkedik, nem hagyja, hogy törődjünk vele. Ettől függetlenül próbálunk mindent megtenni annak érdekében, hogy kicsit elviselhetőbbé tegyük a mindennapjaikat. Azonban amikor az egyik egyesületi társunk indul el ezen a lejtőn, akkor ér csak az igazi meglepetés, hiszen ilyenkor nem egy idegenen mutatkoznak az alkoholizmus fázisai, hanem valakin, akit régóta ismersz, és akit kedvelsz és nem szeretnéd elveszíteni.
Egy aktív tagunk, aki mindig az elsők között jelentkezik a feladatokra, sajnos nehéz helyzetbe került. A felesége kidobta és beadta a válókeresetet. Sosem derült ki, hogy miért, de azt hiszem, ez nem is a mi dolgunk. A lényeg, hogy ez a barátunk, aki eddig mindent megtett a hajléktalanokért, most ott állt két bőrönddel, amibe a kevés földi vagyonát tette, amit bírt, és ugyanaz a sors várt rá, mint a védenceire. Természetesen ezt egyikünk se akarta hagyni, hiszen milyen emberek lennénk, ha pont a sajátjainkat hagynánk cserben? Megbeszéltük, hogy aki tud, az ad neki ideiglenes szállást, ha pedig már nem tartható tovább ez a megoldás, akkor beköltözhet a székházunkként szolgáló lakásba. Azért maradt ez utolsó opciónak, mert alig bútorozott, nem kimondottan alkalmas lakásra. Viszont ez a barátunk és “harcostársunk” sajnos bánatában és kiábrándultságában inni kezdett, nem is keveset. Az alkoholizmus fázisai szépen sorban mentek nála végbe, és a teljes tönkremenetele fenyegetett. Senki sem bírta sokáig elviselni, mert mindent megivott, amit talált, gyakran volt részeg, és elkezdett igénytelenné válni.
Végül úgy döntöttünk, hogy csak a tanácskozó lakás lehet a legjobb megoldás, úgyhogy aki amit tudott, használt bútort, felesleges ágyneműt, ilyesmit odavitt, és odaadtuk neki a kulcsot. Ez egy darabig működött is, azonban néhány alkalom után azt tapasztaltuk, hogy elkezdte lelakni a lakást, és tovább haladtak nála az alkoholizmus fázisai. Kénytelenek voltunk cselekedni, mert ez így nem mehetett tovább. Összehívtunk egy rendkívüli gyűlést, de úgy, hogy őt kihagytuk. Ezt csak úgy lehetett megoldani, ha az egyikünknél gyűltünk össze. Hosszas tárgyalás után megegyeztünk, hogy valamennyit kiveszünk az egyesületi kasszából, fejenként hozzáteszünk valamennyit, és megfinanszírozzuk neki az elvonót. Azt, hogy hová küldjük, még nem tudtuk, csak azt, hogy ennek így nagyon nem lesz jó vége, és valamit tennünk kell. Továbbá abban is megegyeztünk, hogy aki tud, az keressen jó elvonókat, ahol eredményesen kezelik az oda bevonulókat, és lehetőleg nem tart fél évig, ahol nem kezelik állatként az embereket.
Az eredmény az lett, amire számítani lehetett, vagyis a legtöbben vagy nem foglalkoztak a kérdéssel, vagy csak a csak a hagyományos módszerhez találtak elérhetőséget. Azonban voltak páran, akik belefutottak egy teljesen új felfogású elvonóba, ami kimondottan kíméletes és gyors megoldást kínál. Egy olyan család alapította, ahol többen is alkoholisták voltak, így komoly tapasztalattal rendelkeznek ilyen téren, és egy neves addiktológus is velük dolgozik. Ráadásul gyógyult alkoholfüggők is tartanak előadásokat, ami plusz pozitívum. Ez azt jelenti, hogy nem engedik el azok kezét sem, akik már nem állnak hivatalosan kezelés alatt. Ráadásul nem is kellett volna a teljes keretösszeget felhasználnunk, szóval ez bizonyult az ideális választásnak. Végül, az utolsó találkozón már a szegény barátunk is jelen volt, és kénytelenek voltunk szembesíteni az aggodalmainkkal. Elmondtuk neki, hogy szörnyű, ahogy az alkoholizmus fázisai sorra mennek végig rajta, és szeretnénk segíteni neki. Megmutattuk a tervünket, és szegény, annak ellenére, hogy teljesen összetört, beleegyezett, hogy végigcsinálja. Addig is vigyázni fogunk rá, és reméljük a legjobbakat, hiszen nem lenne ennek a klinikának ilyen jó a sikerrátája, ha nem értenék a dolgukat.