Hétvégén átjött hozzám a legjobb barátnőm, Juli. Mivel az ő vőlegénye és az én párom is elutaztak, úgy gondoltuk, hogy kihasználjuk ezt az alkalmat és a régi szép idők emlékére tartunk egy csajos estét.
Eleinte kicsit húztam a számat, mivel azt terveztem, hogy a hétvégét a lakás kitakarításával töltöm majd, de Juli egy tünemény és felajánlotta, hogy segít nekem, ketten gyorsabban végzünk és utána miénk az egész este és az éjszaka a szórakozásra.
Persze korán keltem, hogy minél hamarabb nekiálljak, mégsem akartam leégni a barátnőm előtt azzal, hogy szalad a lakás. Mire tizenegy körül ideért, már csak az ablakpucolás volt hátra. Mivel az nem egy hosszú művelet, hiszen egy kétszobás lakásról van szó, ezért úgy gondoltuk, hogy előtte összedobunk gyorsan valami ebédet.
Nem volt tele sem a hűtő, sem a konyhaszekrények, de volt itthon darált hús, sűrített paradicsom, bazsalikom és némi tészta is, amiből remek bolognai spagettit lehet csinálni. Illetve nem spagettit, hanem pennét, mivel csak azt találtunk.
Amíg főtt az ebéd, elkezdtünk tervezgetni a hétvége további részét. Mivel még hideg van kinn, ezért a szabadtéri koncerthelyszínek még nem nyitottak ki, a beltériket pedig nem szeretjük, így az élő zene most nem jöhetett szóba.
Juli legszívesebben táncolni és bulizni szeretett volna, ahogy ő mondta, a tini korunk emlékére, nekem azonban egy porcikám sem kívánta azt, hogy kimozduljak a lakás nyugalmából és melegéből. Amíg ezt a témát boncolgattuk és megettük az olaszos kajánkat egy pohár fehérbor mellett, szépen elment az idő és persze meg is feledkeztünk az ablakpucolásról. Talán azóta sem jutott volna eszembe, ha hirtelen Juli, két mondat közt csak úgy mellékesen, meg nem említi, hogy nagy erővel jön a hátára a huzat és szigeteltessem le legközelebbre mikor jön, mert nem szereti ha jön rá a hideg. Igaza volt, már pár hete terveztem, hogy megcsináltassam, de ő adta meg hozzá a végső lökést.
Huzat ide vagy oda, az esténk nagyon jól alakult. Igaz, hogy nem mentünk sehova, de a nappaliban olyan diszkó-hangulat uralkodott, mint a nyolcvanas években. Igaz, hogy akkoriban még gondolatok sem voltunk, nemhogy buliztunk volna, de ki tiltja meg, hogy olyan időkről nosztalgiázz, amikben még nem is éltél?
Minden egy sorozattal kezdődött. Juli nagy szerelmese a retrónak és emiatt az egyik kedvenc sorozata a The Goldbergs, ami a nyolcvanas években játszódik. Magával hozta az első évadot DVD-n, leültetett a kanapéra és azt mondta, hogy ezt nekem is néznem KELL (igen, így nagybetűkkel), mert imádni fogom.
Túl sokáig nem tudtunk ülve maradni és a tévére koncentrálni, mivel az egyik részben felcsendült Bon Jovi klasszikusa, a Livin’ on a Prayer és hát… egy ilyen zene alatt nem lehet ülve maradni. Miután végigugráltuk a számot, kikapcsoltuk a tévét, helyette beizzítottuk a hifit, és a korszak legnagyobb slágereit hallgattuk meg egymás után. Táncoltunk, énekeltünk, ugráltunk, aztán mikor már kellően kifáradtunk, lehalkítottuk a zenét, leültünk, hogy kifújjuk magunkat és rendeltünk egy pizzát.
Amíg vártunk, hogy a négysajtos finomság megérkezzen, kitaláltuk, hogy a ma este legyen a nyolcvanas éveké, ne csak zeneileg, hanem minden mennyiségben. Némi olvasgatás és képnézegetés után nekiálltunk sminkelni, frizurát csinálni és magunkra aggatni a legképtelenebb ruhákat, amiket csak a szekrényemben találtunk. A cél csupán az volt, hogy legyen minél színesebb, bohókásabb és őrültebb.
Mire megérkezett a vacsoránk, úgy néztünk ki, mintha idő-utaztunk volna. Érdemes lett volna lefotózni a pizza futár arcát, nem volt felkészülve rá, hogy két tupírozott hajú, lábszármelegítős, színes sminkű lány nyit neki ajtót.
Egész este hihetetlenül jól szórakoztunk, sokat nevettünk, táncoltunk és meg is örökítettük egymást, hiszen nem gyakran nézünk így ki… Régen voltunk már ennyire felszabadultak, ezt az estét biztos, hogy soha sem fogjuk elfelejteni!